logo

A viszontlátás

Cartagena reptér

Latin-Amerika a kezdetektől fogva (2001. Kuba) amolyan se veled-se nélküled kapcsolat volt. Amint fellépek a repülőre, hiányzik, amikor otthon, az európai kényelemben meghallom valamelyik kedvenc karibi zenémet, elszorul a torkom, esetleg sírva fakadok.

Hiányzik a meleg, a pára, a fülledtség, az éneklő spanyol akcentus, a színek, az emberek, és persze a zene. Aztán amikor megérkezem, az első reakció a mosoly, meg az, hogy jó visszatérni. Aztán a taxi átvisz favelákon, éhező kóbor állatok és a kizsigerelt szamarak és lovak látványa a menhelyi történeteken is elérzékenyülő lelkemet teszik próbára, lépten-nyomon a kilátástalanságban élő emberek, a térdig érő szemét és mocsok, a hatalmas társadalmi különbségek, amiket az arcodba tol az ottani valóság, a fegyverek, amik a még mindig létező brutalitásra és gyilkolásra emlékeztetnek, ez így együtt azonnal fejbe vág a szeretett Latin-Amerikában. És akkor hirtelen visszavágyom az otthoni kényelembe és békébe és biztonságba.
Aztán másnap felébredek, dolog van, és elindul az itteni élet, ami nagyon-nagyon más. És eltelik pár nap, amikor érzem, hogy a végén, ha fellépek a repülőre, isméét hiányozni fog mindez.
Minden nagyobb latin városban az arra érzékenyek azonnal látják a megdöbbentő különbséget szegények és gazdagok között. De olyan ordító szakadékot, ami a cartagenai turistaváros (a fallal körülvett óváros és a körülötte egyre növekedő kerületek) és a valódi Cartagena között láttam, sehol másutt nem tapasztaltam.

Az ember akármennyi időt el tud tölteni a falon belüli városrészben. A színes, lenyűgöző hangulatú utcák, a belső felbecsülhetetlen gazdagságról nem árulkodó bejáratok mögötti világ, a karibi elegancia, amit minden részletében jó megélni, a híres naplemente, a salsa klubok, az éttermek, az elegáns boltok, ezek mind egy olyan élet illúzióját keltik (persze van, akinek nem illúzió, hanem valóság), amelyet ki ne fogadna el csak úgy. Ha valaki ki sem mozdul innen, vagy csak a Getsemani negyedig megy, ami egyre több trendi étteremnek és hotelnek ad helyet, vagy esetleg elmegy a közeli karib szigetekig, egy egészen más Cartagenát ismer meg.
Szégyen, vagy nem, imádok akármennyi napot tölteni ebben az illúzióban. De a munka több olyan negyedbe is elvisz, ahol az élet egészen más dimenziókban zajlik, mint a néhány négyzetkilométernyi karibi ékszerdobozban.

Első nap délután 5 körül rendre megjött a trópusi eső. Épp Rodrigóhoz, a vallenato zenészhez, filmem egyik főszereplőjéhez mentem taxival, hogy megbeszéljük a későbbi forgatás részleteit. A taxis egy 70 körüli, remegő kezű ember volt. Tisztességes, régi vágású férfi. Az eső félúton kapta el az apró autót. Külön táblák is jelzik, meg az arra járók tudják is, hogy vannak kereszteződések, ahol ilyenkor nem lehet autóval áthajtani, mert a Popa dombról lezúduló víz (20 percnyi eső után) derékig érő, eszeveszett sebességgel hullámzó folyamba duzzad. Mégis mentek arra autók. El is akadtak. Aztán dudáltak. Hosszan, majd vártak. A sofőr a mellékutcákban lassan ment, mint mondta, ilyenkor, amikor leszakad az ég, a gyerekek azonnal kimennek játszani az utcára, és óvatosan kell vezetni.
Innen gyalog mentünk tovább – Rodrigóval, aki értem jött egy fodros esernyővel – bokáig érő vízben, sárban. Míg a műhelyében egyeztettük, hogy hogyan tovább a következő héten, egy idősebb ember érkezett egy harmonikával, hamis volt az egyik hang, nem bírta a tengeri sós levegőt. Rodrigo mindössze 15 perc alatt helyrehozta a hangot, a harmonikás ment isten hírével. Izgalmas dolgokat találtunk ki. Ha összejön minden, szép anyag születik.

Uncategorized
, ,