És akkor jött a nagy dilemma: mit csinálok este. A parkban, ahol a legnagyobb koncertek zajlanak, Marc Anthony énekel. Bejutni hosszú sorban állással lehet, jegyem nincs, drága is, de ez most nem lényeg, viszont ötvenezer ember közé egy ismeretlen városban, parkban egyedül menni, na, ez már az én komfort zónámat is túlfeszítette. Nehezen, de elengedtem a dolgot (mégiscsak egy szupersztár salsa énekes énekelt a szomszédban) és szokásos látogatásomat tettem az Anillo családnál pár utcával arrébb.
A férfiak egy vendég férfival együtt már kint ültek az elülső udvaron a rácsos kapu mögött a hintaszékekben, mellettük a whiskey-s üveg és a víz, anyuka a konyhában, anyuka testvére, Nacha épp az üres hintaszék felé tartott. Nacha özvegy, de mint húgától megtudtam, sok pénze van, így esett, hogy tegnap este a konyhán átfutva odaszólt testvérének, hogy mennek Panamába. A testvér (az anyuka) nem tiltakozott, mert, hát Nachának sok pénze van. Nacha minden este csinosan felöltözik, a vállai szabadon (így 70 körül is), rúzs a szájra, ékszerek mindenütt. Akkor is kiöltözik, ha csak a hintaszékbe ül le az udvaron. A whiskey körben ő az első, és az első szóra pattanna, ha bulizni hívnák. A buli most viszont csak annyi, hogy a kihelyezett hangszórón Sabanera (karibi, de más megyéből való) zene szól, a férfiak beszélgetnek és isznak, a nők (tehát én is) pedig babot pucolnak a holnapi ebédhez.
A vájlingnyi bab egy váratlan pillanatban került az ölembe, a ház ura tette oda, meg Nacháéba is. Gyorsan pucoltam, gondoltam, megmutatom, milyen egy magyar tűzről pattant menyecske. Boldogan mutattam, amikor kész voltam. Akkor Nacha egy tescós zacskónyi bontatlan hüvelyes babra mutatott.
És ahogy szinte meditatív állapotban pucoltam a karibi babot a kolumbiai vidéken, mögöttem forró zene szólt, a többiek Fidel Castróról, meg az élet nagy dolgairól beszélgettek, úgy tíz-babonként kaptam egy korty whiskeyt, a szél kellemesen átfújt a rácsokon, akkor azt gondoltam, hogy mi ehhez képest az, hogy a főutca végén éppen Marc Anthony énekel az önfeledt tömegnek.
És akkor még nem ért véget az este. A szomszéd udvaron zenélni kezdtek, nálunk a Sabanera elcsöndesült, és húsz év körüli lányok, meg az apjuk vallenatót játszottak, a többiek meg hallgatták. A harmonikás lány olyan szenvedéllyel énekelt szerelemről, bánatról, miközben a kis Hohner harmonikát húzta-tolta, a testes apuka a dobot olyan jókedvvel ütötte, a másik leányzó pedig a guacharacát olyan ritmusérzékkel reszelgette, hogy azzal Marc Anthony sem ért fel. Áthívtak, odaültem, áhítattal néztem és hallgattam.
Hát így alakul egy karibi nap, ha az embert elengedi a terveit.