logo

Cartagena

Cartagena. Nehéz írni róla. Legalábbis érzelemmentesen nehéz. De miért is kellene. Nem lehet, csak beleszeretni. Néha meg dühösnek lenni. A városfalon belül a luxus és a káprázat illúziója tölt el, akármeddig (vagyis amíg a pénztárca bírja) lehet sétálni a színes házak között, jót enni az éttermekben, vagy ülni a parkokban. A Getsemaní-ban a turisták és a helyiek élete keveredik, a Boca Grande Miami feelingje is jó, mégiscsak ott a tenger és azok a hirtelen magas felhőkarcolók, illetve a kicsit kevésbé gazdagok. A többi negyed pedig a valódi világnak ad terepet a nem annyira szegénytől a nyomorúságos életekig.

A falon belül nincs igazi élet. A házak ajtajai és erkélyei valamelyest sejtetik, hogy mi van bent. Ha viszont valaki bebocsájtást nyer, annak elakad a lélegzete. Egyszerűen nem lehet elképzelni azt a jólétet, és gazdagságot, amit ezek a hatalmas házak és udvarok rejtenek. A legtöbbjük azonban fantom ház. A tulajok annyira gazdagok, hogy hasonlóan pazar házakból szerte a világon van néhány, így itt legfeljebb év végére, de legalábbis egy évben egy-két hétre jönnek ide. Amerikaiak, bogotaiak, franciák. Addig a személyzet tartja folyamatosan rendben a birodalmakat.

A többi épületben hotelek, éttermek, boltok, bankok vannak. De legalább komoly munkaerőt szívnak fel a helyiek köreiből. A fallal körülvett város tele van turistákkal, illetve az őket (minket), és a háztulajdonosokat kiszolgáló személyzettel, és mégis valahogy az egésznek olyan varázslatos a hangulata, hogy nehéz elhagyni a városfalat, nem beszélve a városhatárról.

A munka azért kirángatott sokszor a falakon kívülre.

Rodrigo Rodriguezzel nagy dologra készültünk. 2014-ben írt egy dalt Gaboról, amelyben egy 72-es parrandát mesél el, amelyen fiatal muzsikusként ő is ott volt, és hát Gabo is. A Hotel Caribe-ben. Ezt a kamerámba 2014- májusában felénekelte a kis jegyzetfüzetéből, akkor már Gabo emlékére, hiszen ő egy hónappal előtte meghalt. Little did he know…-hogy a Stranger than Fiction c. film ismert fordulatával éljek, szóval nem sejtette sem ő, sem én, hogy 3 év múlva ennek a dalnak én leszek a producere, és az én anyagi segítségemmel születik meg Gaboról egy vallenato, Cartagena egyik sűrű és közepesen fejlett negyedében egy stúdióban, ahol a mikrofonok és a fülhallgatók is ragasztószalaggal vannak megszerelve. A dalt, melynek csodás címe: El accordeón en su alma, azaz a harmonika a lelkében, mindössze 4 óra alatt fel is vettük. Roy (Rodrigo művészneve) feljátszotta a harmonika szólamokat, felénekelte a dalt, melyben itt-ott tőlem kért tanácsot, hogy melyik szót használja (hiába, a producernek is van dolga), én pedig minden percét felvettem és a szemem láttára született meg egy igazi vallenato, ami remélem, sok embernek fog örömet szerezni. Azóta sok érintettnek megmutattam, eddig sikeres. Másnap a keverés hamar lezajlott, és zsebemben életem első stúdiófelvételével felszálltam a Bazurto piaccal szembeni Trascaribe kötöttpályás busz járatára és közben már azon jártak a gondolataim, hogy hogyan is csinálok ebből videoklipet. Természetesen a dallal titkos tervek vannak, amelyekre a filmben fény derül.

Uncategorized
,