Itt két dolog kell ahhoz, hogy a megfelelő embert el tudjam érni: kapcsolatok és whatsapp, pontosabban vászápp. Hiába van valakinek telefonja, amin van sms, meg hívni is lehet, sőt, hiába van az email cím, az egyetlen működő módja a kommunikációnak a whatsapp (telefonos alkalmazás az okostelefonon). Ahogy Judittól tudom, Brazíliában ugyanez a helyzet. Volt olyan utazási iroda szerű, ahol megadták a számukat, de kizárólag whatsappon fogadtak üzenetet. Ez azt jelenti, hogy, ha valakinek nincs okostelefonja, akkor nagyon nehezen tud bárkit is elérni. Telefonon nagyon gyakran nem hívnak vissza, de akkor sem, ha megvan nekik a számom és kiírja a nevem. Sms-t hiába küldök, nyilván megkapják, de nem reagálnak. Emaillel is próbálkoztam, de nagyon keveseknél vált be. A Facebook is egyre bizonytalanabb kapcsolódási lehetőség. Whatsappon pár perc múlva már ott van a válasz. Pedig ugyanaz a készülék. Mindegy – Kolumbia.
Mindez olyan városokban, ahol az utcán egymást követik a Llamadas – feliratú utcai „árusok”. Ha valakinek elfogynak a vásárolt percei (minutos), egy ilyen utcai élő telefonfülkénél tud telefonálni. Az árus egyszerűen átnyújtja a mobiltelefont a vevőnek, az telefonál, fizet, és mindenki boldog. Olcsóbb ugyanis innen egy hívás, mintha feltöltené a telefonját.
Tény, hogy ha már valakinek van okostelefonja, de nincs rajta internet, akkor szinte mindenhol talál már wifit. Parkokban, a leglerobbantabb buszon (volt olyan, hogy a buszon minden székhez tartozott egy kis képernyő, ahogy a repülőkön is, és filmek, zenék, rádió, sőt, e-könyv is volt rajtuk).
Én egy okostelefonnal és egy 4 éve vásárolt legolcsóbb, buta Samsunggal érkeztem. Legutóbb (3 éve) megüzentem jövőbeli önmagamnak, hogy az első dolgom az legyen, hogy veszek egy normális kolumbiai telefont. Három éve ugyanis nagyjából az volt riportalanyaim között a szűrő azok után, hogy elértem őket, hogy kit értettem meg telefonon. Ez a telefon annyira rossz, hogy még azt sem értem rajta, akit amúgy az életben igen. Mivel spanyolul elég hézagosan tudok, gyakran volt olyan beszélgetés, ahol teljesen esélytelen volt, hogy megértsem a másikat. Ilyenkor mindenféle szavakkal igyekszem reagálni, hátha valamelyik válasz lesz arra, amit mondanak a vonal túlvégén, és elmondom azt, amit én szeretnék, aztán nagyon kedvesen elköszönök. Nem gondolok bele, milyen benyomást kelthetek ilyenkor.
Ez a telefon a Sierra Nevada és a tenger közé szorult kempingben egyik éjjel, miközben ömlött az eső, beleesett a wc-be. A vihar, a szúnyogok, és a párás meleg (hiába a szabadban, függőágyban aludtam), elkábított annyira, hogy kissé figyelmetlen voltam. Az aksit a wc csésze legaljáról húztam elő. A telefon túlélte, szép lassan kiszáradt pár napra rá.
Ez a telefon azt is túlélte, amikor másnap ugyancsak a Sierra Nevadában, a Tayrona nemzeti parkban átszeltem azt a folyót, ami mellett egy olyan tábla állt: vigyázat, kajmánok. Épp azon gondolkodtam, milyen gyorsan kell átgázolnom a tízkilós zsákommal mezítláb a folyón, hogy utána ne egy kajmánnal a lábszáramon jöjjek ki belőle, amikor úgy nagyjából a közepén derékig süppedtem a homokba, és így a vízbe. Nagy nehezen kihúztam a bal lábam, míg igyekeztem fent maradni a meder tetején, aztán a jobb lábam ugyanúgy combtőig süppedt. Zsebeimben a két telefon (tudom, butaság volt, de fotóztam az okossal). A kis Samsung még párásabb lett, de megrázta magát, és minden gond nélkül működött tovább. Az iphone feladta.