Gaboval többször összefutottunk. Néha csak egymás felé biccentettünk, máskor kiváló argentin bort kortyolgattunk az asztal mellett, ahol rendszeresen énekelt a parrandákon egy kedves barátja lakásában. Volt, hogy a Száz év magány felolvasása közben kacsintott oda, majd visszamosolygott legkedvesebb testvérére, aki mellettem ült a kanapén, volt, hogy együtt mozogtunk a készülő vallenató dalra, és volt, hogy a tengerparti sziklákon ülve éreztem a hátamon a tekintetét, amint a háza teraszáról nézi ő is a naplementét. Volt, hogy elsírta magát kedvenc vallenatóján, és volt, hogy elmosolyodott, ahogy nézte magát, amint elsírja magát a kedvenc vallenatóján. De ott hintázott a függőágyban a félelmetes aracataca-i vihar utáni párában a patio közepén, távolról nézte, amint száz éves egykori dajkájának vékony kezét megsimogatom, és a Barranquilla-i utcák egyikén épp egy hideg Club Colombia sört nyitott fel, miközben elhessegetett pár szúnyogot. Így vagyunk mi egymással. Most éppen Barranquillában.
A második hotel, amibe megérzésem vitt, a Hotel El Claustro. Valaha kolostor volt, a hotelszobák a szerzetesek szobáiból lettek egyszerű, de tiszta és kényelmes helyiségek. Hatalmas épület a tengerhez közel, több száz éves, benne trópusi növényekkel teli udvarral. Az épület egyik részében az egyetem működik, másikban kortárs festmények fekete zongorával és nagy terekkel, a harmadikban meg maga a hotel. A tetőn mindenféle zegzugokban asztalok, székek, rozsdás hangszórón szól a jazz, a kilátás pedig a tengerig viszi a tekintetet. Lenyűgöző épület. Szombat reggel az udvari színpadon az egyetem big bandje próbált, lányok szaxofonoztak, a vezetőjük is egy fekete nő, akinek még a Strangers in The Night-ra is folyamatosan ingott a csípője. Egy szinttel feljebb a kápolnában Vivaldit és Mozartot játszott egy vonós kamarazenekar, legtöbbször tisztán. A trópusi eső az éjszakai roham után épp megnyugodni készült, a kiállító terekben a képeket leszedték és a helyüket lemeszelték, az egyikben a földön hatalmas kartonokon készült a következő anyag, ezúttal egy francia festő ecsetvonásaival. A végeredmény címe: Macondeando…nyilván.
Cartagena. Nehéz írni róla. Legalábbis érzelemmentesen nehéz. De miért is kellene. Nem lehet, csak beleszeretni. Néha meg dühösnek lenni. A városfalon belül a luxus és a káprázat illúziója tölt el, akármeddig (vagyis amíg a pénztárca bírja) lehet sétálni a színes házak között, jót enni az éttermekben, vagy ülni a parkokban. A Getsemaní-ban a turisták és a helyiek élete keveredik, a Boca Grande Miami feelingje is jó, mégiscsak ott a tenger és azok a hirtelen magas felhőkarcolók, illetve a kicsit kevésbé gazdagok. A többi negyed pedig a valódi világnak ad terepet a nem annyira szegénytől a nyomorúságos életekig.
A falon belül nincs igazi élet. A házak ajtajai és erkélyei valamelyest sejtetik, hogy mi van bent. Ha viszont valaki bebocsájtást nyer, annak elakad a lélegzete. Egyszerűen nem lehet elképzelni azt a jólétet, és gazdagságot, amit ezek a hatalmas házak és udvarok rejtenek. A legtöbbjük azonban fantom ház. A tulajok annyira gazdagok, hogy hasonlóan pazar házakból szerte a világon van néhány, így itt legfeljebb év végére, de legalábbis egy évben egy-két hétre jönnek ide. Amerikaiak, bogotaiak, franciák. Addig a személyzet tartja folyamatosan rendben a birodalmakat.
A többi épületben hotelek, éttermek, boltok, bankok vannak. De legalább komoly munkaerőt szívnak fel a helyiek köreiből. A fallal körülvett város tele van turistákkal, illetve az őket (minket), és a háztulajdonosokat kiszolgáló személyzettel, és mégis valahogy az egésznek olyan varázslatos a hangulata, hogy nehéz elhagyni a városfalat, nem beszélve a városhatárról.
A munka azért kirángatott sokszor a falakon kívülre.
Rodrigo Rodriguezzel nagy dologra készültünk. 2014-ben írt egy dalt Gaboról, amelyben egy 72-es parrandát mesél el, amelyen fiatal muzsikusként ő is ott volt, és hát Gabo is. A Hotel Caribe-ben. Ezt a kamerámba 2014- májusában felénekelte a kis jegyzetfüzetéből, akkor már Gabo emlékére, hiszen ő egy hónappal előtte meghalt. Little did he know…-hogy a Stranger than Fiction c. film ismert fordulatával éljek, szóval nem sejtette sem ő, sem én, hogy 3 év múlva ennek a dalnak én leszek a producere, és az én anyagi segítségemmel születik meg Gaboról egy vallenato, Cartagena egyik sűrű és közepesen fejlett negyedében egy stúdióban, ahol a mikrofonok és a fülhallgatók is ragasztószalaggal vannak megszerelve. A dalt, melynek csodás címe: El accordeón en su alma, azaz a harmonika a lelkében, mindössze 4 óra alatt fel is vettük. Roy (Rodrigo művészneve) feljátszotta a harmonika szólamokat, felénekelte a dalt, melyben itt-ott tőlem kért tanácsot, hogy melyik szót használja (hiába, a producernek is van dolga), én pedig minden percét felvettem és a szemem láttára született meg egy igazi vallenato, ami remélem, sok embernek fog örömet szerezni. Azóta sok érintettnek megmutattam, eddig sikeres. Másnap a keverés hamar lezajlott, és zsebemben életem első stúdiófelvételével felszálltam a Bazurto piaccal szembeni Trascaribe kötöttpályás busz járatára és közben már azon jártak a gondolataim, hogy hogyan is csinálok ebből videoklipet. Természetesen a dallal titkos tervek vannak, amelyekre a filmben fény derül.
Latin-Amerika a kezdetektől fogva (2001. Kuba) amolyan se veled-se nélküled kapcsolat volt. Amint fellépek a repülőre, hiányzik, amikor otthon, az európai kényelemben meghallom valamelyik kedvenc karibi zenémet, elszorul a torkom, esetleg sírva fakadok.
Hiányzik a meleg, a pára, a fülledtség, az éneklő spanyol akcentus, a színek, az emberek, és persze a zene. Aztán amikor megérkezem, az első reakció a mosoly, meg az, hogy jó visszatérni. Aztán a taxi átvisz favelákon, éhező kóbor állatok és a kizsigerelt szamarak és lovak látványa a menhelyi történeteken is elérzékenyülő lelkemet teszik próbára, lépten-nyomon a kilátástalanságban élő emberek, a térdig érő szemét és mocsok, a hatalmas társadalmi különbségek, amiket az arcodba tol az ottani valóság, a fegyverek, amik a még mindig létező brutalitásra és gyilkolásra emlékeztetnek, ez így együtt azonnal fejbe vág a szeretett Latin-Amerikában. És akkor hirtelen visszavágyom az otthoni kényelembe és békébe és biztonságba.
Aztán másnap felébredek, dolog van, és elindul az itteni élet, ami nagyon-nagyon más. És eltelik pár nap, amikor érzem, hogy a végén, ha fellépek a repülőre, isméét hiányozni fog mindez.
Minden nagyobb latin városban az arra érzékenyek azonnal látják a megdöbbentő különbséget szegények és gazdagok között. De olyan ordító szakadékot, ami a cartagenai turistaváros (a fallal körülvett óváros és a körülötte egyre növekedő kerületek) és a valódi Cartagena között láttam, sehol másutt nem tapasztaltam.
Az ember akármennyi időt el tud tölteni a falon belüli városrészben. A színes, lenyűgöző hangulatú utcák, a belső felbecsülhetetlen gazdagságról nem árulkodó bejáratok mögötti világ, a karibi elegancia, amit minden részletében jó megélni, a híres naplemente, a salsa klubok, az éttermek, az elegáns boltok, ezek mind egy olyan élet illúzióját keltik (persze van, akinek nem illúzió, hanem valóság), amelyet ki ne fogadna el csak úgy. Ha valaki ki sem mozdul innen, vagy csak a Getsemani negyedig megy, ami egyre több trendi étteremnek és hotelnek ad helyet, vagy esetleg elmegy a közeli karib szigetekig, egy egészen más Cartagenát ismer meg.
Szégyen, vagy nem, imádok akármennyi napot tölteni ebben az illúzióban. De a munka több olyan negyedbe is elvisz, ahol az élet egészen más dimenziókban zajlik, mint a néhány négyzetkilométernyi karibi ékszerdobozban.
Első nap délután 5 körül rendre megjött a trópusi eső. Épp Rodrigóhoz, a vallenato zenészhez, filmem egyik főszereplőjéhez mentem taxival, hogy megbeszéljük a későbbi forgatás részleteit. A taxis egy 70 körüli, remegő kezű ember volt. Tisztességes, régi vágású férfi. Az eső félúton kapta el az apró autót. Külön táblák is jelzik, meg az arra járók tudják is, hogy vannak kereszteződések, ahol ilyenkor nem lehet autóval áthajtani, mert a Popa dombról lezúduló víz (20 percnyi eső után) derékig érő, eszeveszett sebességgel hullámzó folyamba duzzad. Mégis mentek arra autók. El is akadtak. Aztán dudáltak. Hosszan, majd vártak. A sofőr a mellékutcákban lassan ment, mint mondta, ilyenkor, amikor leszakad az ég, a gyerekek azonnal kimennek játszani az utcára, és óvatosan kell vezetni.
Innen gyalog mentünk tovább – Rodrigóval, aki értem jött egy fodros esernyővel – bokáig érő vízben, sárban. Míg a műhelyében egyeztettük, hogy hogyan tovább a következő héten, egy idősebb ember érkezett egy harmonikával, hamis volt az egyik hang, nem bírta a tengeri sós levegőt. Rodrigo mindössze 15 perc alatt helyrehozta a hangot, a harmonikás ment isten hírével. Izgalmas dolgokat találtunk ki. Ha összejön minden, szép anyag születik.
