Vidéki élet

Kalapok

Busszal elindultam Valleduparba, ahová a 7 órás út 9 óráig tartott. A latin-amerikai buszok azonban annyira kényelmesek, ráadásul ezen már wifi is volt, hogy az a 9 óra könnyedén elröpült. Persze ehhez a Sierra Nevada, a Karib-tenger és a pálma- és banán ültetvények látványa is hozzájárult. Közben csak háromszor jöttek végig kis fényképezőgéppel biztonságiak, mindenki arcát megörökítették, állítólag biztonsági okok miatt. Furcsa érzés, amikor egy katona csinál rólam portrét a Sierra Nevada lábánál.

Valleduparba azért jöttem, hogy megismerjem és megérezzem a vallenatót. Az most az egyik legnépszerűbb népzene. Itt szinte minden a musica popular kategóriába esik, ami azt jelenti, hogy bár folklór, tömegeket mozgat meg, Mindenki ismeri, mindenki táncol rá, és mindenki örül neki minden helyzetben. Valledupar a vallenato fővárosa, idén rendezik az 50. fesztivált. Az elsőt még García Márquezék szervezték Aracatacában (GGM szülőfalujában), 68-tól pedig minden évben itt bulizik több tízezer ember. Messze mindentől, az Upar-folyó mentén, Venezuela irányában, a hegyek lábánál fekszik. Valaha ide turista nem jutott el, a polgárháború miatt szinte elzárt terület volt. Bár most sem sok gringót és gringát láttam, talán 4-5 ember került az utamba, akiről lerítt, hogy nem latinó. GGM műveinek legfőbb inspirációt a vallenato adta, ezért kellett ide is eljönnöm.

Szerencsémre a teljesen megtelt városban még jó előre találtam egy bérelhető apartmant, Rodrigo barátai adták ki nekem aranyáron. Apa és fia hozott el egy rozoga kisautón, a lakást mindössze egy lakattal lehetett zárni a kinti rácson, a vékony fémajtót csak be kellett lökni. Az apa azonnal a wc-be ment, azt hittem, megmutatja, mi-merre, de csak azt láttam a nyitott ajtó mögött, hogy jóízűen pisil, hosszan – macho módra körbejelölve a WC-t, mint egy igazi hím állat.

Az Anillo család pár utcával odébb lakik, ez a gyerekek lakása. Viszonylag jó környék, széles utcák trópusi fákkal szegélyezve, este épp, hogy kivilágítva. Hosszú, befelé nyúló klasszikus karibi lakások, amikbe kívülről belátni (a díszítés ennek megfelelően hivalkodó, aranyszobrokkal, sőt, egy termetes Bibliával is). Kívül rács, a verandán hintaszékek, ott mindig mozog a levegő. A konyhában meleg, és cselédek és az anya. Ő legtöbbször sürög-forog, a férfiak (és a vendég) kint a hintaszékekben pihennek és beszélgetnek. Ha bármikor arra megyek, valakit találok otthon.

Most viszont fesztivál van négy napig. Ez legalább két dolgot jelent: az időt whiskeyvel mérik. Pontosabban whiskeytől whiskeyig. Életemben ennyi whiskey-t nem ittam, mint Valleduparban. Egy üveg jó (Old Parr általában) whiskey mindenhol van, hozzá kis poharak (üveg, vagy fa), amik körbejárnak. Mindenki ugyanabból a pohárból iszik. Ha visszautasítom, megdöbbennek. Mivel nem akarok csalódást okozni, meg aztán fertőtlenít is, nem utasítom vissza. A legfurcsább, hogy a tízedik kör után sem részeg az ember. Egyrészt, mert víz is csúszik mellé, másrészt azonnal ki is izzadjuk a forró és párás időben.

A másik, hogy mindenhol szól a vallenato. Minden taxiban, minden házban, minden boltban, ha meg valahol nem szól, akkor valaki vagy énekli, vagy beszél róla. Fiatalok, öregek zenélik és éneklik. Az öregek bosszankodnak, hogy a mai vallenato már nem az igazi, már nem szól olyan fontos és mély dolgokról, és már táncolják is, meg más hangszerek is zenélik, mint a harmonika, a caja (dob) és a guacharaca (egy hosszú, recés fán fémrudakkal reszelnek).

Az első nap az akklimatizáció napja volt. Belemerültem a fesztiválozó tömegbe, a tűző napsütésbe, a színtengerbe, a guajiro kalapok hullámaiba. És bekönyörögtem magam, mint messziről jött ember, a sajtóközpotba, ahol azonnal fotózkodni kezdtek velem, amint kiderült, honnan jöttem. Ha járt is errefelé magyar, nem sok lehetett…

A Karib vidéken egy dolgot nem szabad: tervezni, illetve ragaszkodni a tervekhez. Ha van is terv, azt abban a pillanatban el kell engedni. S ha nem az jön össze, amit szeretnénk, akkor hagyni kell, hogy egy másik valóság szülessen. Utólag mindenesetre érdekes végigkövetni az események láncolatát:

A sajtóközpontban több programot is javasoltak. Az egyik egy parranda volt egy étteremben. Azaz egy privát vallenato buli. Taxiba ültem, a taxis nem tudta, hol van a Rancho Mio. De úgy tett, mintha tudná. Megérkeztünk egy Rancho-hoz, de az nem a Mio volt. A város egyik végében ott maradtam hát, teljesen tanácstalanul. A rendőrök épp jegyüzéreket igazoltattak, így megkértem, segítsenek. Úgy negyedórás rádiókapcsolat után megtalálták a tuti címet. A rendőr leintett nekem egy taxit (képzelem, hogy megriadt a sofőr), elmagyarázta, hova vigyen. Az vitt is, ki is tett, csak, hogy rancho mio ott sem volt. Sebaj, gondoltam, akkor itt maradok, valami miatt erre kellett jönnöm.

Sétálni indultam, nálam a komplett kamera-mikrofon szett, és egy parkban kötöttem ki, már sötét volt. Színes szőtt táskák (mochila) a földön, árusok mindenütt. És egy kávéház, ahol épp valakik vallenatót zenéltek. Persze kizárólag férfiak. Idővel csak az asztalnál kötöttem ki. Kettő híján már mindenki részeg volt, az est végére csak ketten vallottak szerelmet, egy szinte kiábrándult, amikor megtudta, hogy nem vagyok katolikus, magyarul beszéltettek, rengeteg viszkit adtak, zenéltek, ittak, beszéltek, és ezt a kört még sokszor megismételték. Egyszer a kezembe került a harmonika, és nem értettem, mit magyaráz az egyik részeg újságíró. Másnap jöttem rá, hogy fejjel lefelé tartottam a hangszert és úgy játszottam rajta…én…

A két józan férfi közül az egyik rábeszélt, hogy másnap reggel készítsek vele interjút, a másik meg csak újságot olvasott és hallgatott egész este. Közben az úton lovas parádé volt, ahol a lovakat szinte rogyásig terhelték a forróságban, habzott a szájuk, izzadtak, mint a ..(ló), az aszfalton galoppoztak velük, látszott, hogy szenvednek az állatok minden percben.

Eljött az idő, hogy az alvó részeg újságírók és zenészek is felálltak a műanyag asztaltól (az estébe még egy latin buli nekem belefért), és a másnapi viszontlátásig én is visszavonultam a levegőtlen, lakatos lakásomba.

Reggel ugyanannál az asztalnál várt a két józan ember. Jól öltözött, 60-70 körüli férfiak, kezükben újság, előttük egy-egy tinto (kávé). Már vártak. A sötétebb bőrű, Lucas, újságíró, és, mint kiderült, meglehetősen tájékozott, intelligens ember. A másik, idősebb ember még mindig csak hallgatott, kezében az újsággal. Lucas aztán hangosan belekezdett az interjúba, mesélt vallenatóról, Márquezről, a nők iránti tiszteletéről, békéről, majd elment, hogy találkozzon valakivel a szomszédos utcában.

Az idősebb (mint kiderült, a bátty), odafordult, letette az újságot, szelíd mosollyal megkérdezte, hogy mit gondolok a kolumbiaiakról. Aztán mintha órák, napok, sőt évek óta arra várt volna, hogy letegye az újságot a valledupari Parque de las Madres kis műanyag asztalára, ránézzen egy magyar újságíróra, és elkezdjen beszélni, beszélni, beszélni, és elmondani élete történetét, a szemközti temető felé emelte a fejét, és belekezdett a történetbe spanyolul, és csak mondta, mesélte, újraélte, hogyan jött vissza az USÁ-ból egyetem után, hogy kávéval kereskedjen, hogyan épített fel egy prosperáló céget a semmiből, szegényen, hogyan tették tönkre rosszakarói, és hogy miért van, hogy olyan kevés emberrel érti meg magát Valledupar utcáin.  Pontosan emlékezett, mennyiért csináltatta meg a prototípust, mennyi volt az első gép, hány darabot adtak el először az utcákon, hányra érkezett hozzá állásinterjúra a legjobb alkalmazottja. És a valledupari trópusi délelőttben, ahol a mellettünk lévő asztalnál sorra váltották egymást a kávét rendelők, ahol víz és Cd árusok próbálkoztak csekély eséllyel, ahol a háttérben a közeli hatalmas téren épp vallenato zenekarok mérettettek meg a harminc fokban, nem történt más, mint két ember beszélgetett, vagyis az egyik hallgatott, a másik beszélt, mégis egy szép pillanat volt a világ dolgainak menetében.