A második hotel, amibe megérzésem vitt, a Hotel El Claustro. Valaha kolostor volt, a hotelszobák a szerzetesek szobáiból lettek egyszerű, de tiszta és kényelmes helyiségek. Hatalmas épület a tengerhez közel, több száz éves, benne trópusi növényekkel teli udvarral. Az épület egyik részében az egyetem működik, másikban kortárs festmények fekete zongorával és nagy terekkel, a harmadikban meg maga a hotel. A tetőn mindenféle zegzugokban asztalok, székek, rozsdás hangszórón szól a jazz, a kilátás pedig a tengerig viszi a tekintetet. Lenyűgöző épület. Szombat reggel az udvari színpadon az egyetem big bandje próbált, lányok szaxofonoztak, a vezetőjük is egy fekete nő, akinek még a Strangers in The Night-ra is folyamatosan ingott a csípője. Egy szinttel feljebb a kápolnában Vivaldit és Mozartot játszott egy vonós kamarazenekar, legtöbbször tisztán. A trópusi eső az éjszakai roham után épp megnyugodni készült, a kiállító terekben a képeket leszedték és a helyüket lemeszelték, az egyikben a földön hatalmas kartonokon készült a következő anyag, ezúttal egy francia festő ecsetvonásaival. A végeredmény címe: Macondeando…nyilván.