Marc Anthony és a bab

kamera whiskeyvel

És akkor jött a nagy dilemma: mit csinálok este. A parkban, ahol a legnagyobb koncertek zajlanak, Marc Anthony énekel. Bejutni hosszú sorban állással lehet, jegyem nincs, drága is, de ez most nem lényeg, viszont ötvenezer ember közé egy ismeretlen városban, parkban egyedül menni, na, ez már az én komfort zónámat is túlfeszítette. Nehezen, de elengedtem a dolgot (mégiscsak egy szupersztár salsa énekes énekelt a szomszédban) és szokásos látogatásomat tettem az Anillo családnál pár utcával arrébb.

A férfiak egy vendég férfival együtt már kint ültek az elülső udvaron a rácsos kapu mögött a hintaszékekben, mellettük a whiskey-s üveg és a víz, anyuka a konyhában, anyuka testvére, Nacha épp az üres hintaszék felé tartott. Nacha özvegy, de mint húgától megtudtam, sok pénze van, így esett, hogy tegnap este a konyhán átfutva odaszólt testvérének, hogy mennek Panamába. A testvér (az anyuka) nem tiltakozott, mert, hát Nachának sok pénze van. Nacha minden este csinosan felöltözik, a vállai szabadon (így 70 körül is), rúzs a szájra, ékszerek mindenütt. Akkor is kiöltözik, ha csak a hintaszékbe ül le az udvaron. A whiskey körben ő az első, és az első szóra pattanna, ha bulizni hívnák. A buli most viszont csak annyi, hogy a kihelyezett hangszórón Sabanera (karibi, de más megyéből való) zene szól, a férfiak beszélgetnek és isznak, a nők (tehát én is) pedig babot pucolnak a holnapi ebédhez.

A vájlingnyi bab egy váratlan pillanatban került az ölembe, a ház ura tette oda, meg Nacháéba is. Gyorsan pucoltam, gondoltam, megmutatom, milyen egy magyar tűzről pattant menyecske. Boldogan mutattam, amikor kész voltam. Akkor Nacha egy tescós zacskónyi bontatlan hüvelyes babra mutatott.

És ahogy szinte meditatív állapotban pucoltam a karibi babot a kolumbiai vidéken, mögöttem forró zene szólt, a többiek Fidel Castróról, meg az élet nagy dolgairól beszélgettek, úgy tíz-babonként kaptam egy korty whiskeyt, a szél kellemesen átfújt a rácsokon, akkor azt gondoltam, hogy mi ehhez képest az, hogy a főutca végén éppen Marc Anthony énekel az önfeledt tömegnek.

És akkor még nem ért véget az este. A szomszéd udvaron zenélni kezdtek, nálunk a Sabanera elcsöndesült, és húsz év körüli lányok, meg az apjuk vallenatót játszottak, a többiek meg hallgatták. A harmonikás lány olyan szenvedéllyel énekelt szerelemről, bánatról, miközben a kis Hohner harmonikát húzta-tolta, a testes apuka a dobot olyan jókedvvel ütötte, a másik leányzó pedig a guacharacát olyan ritmusérzékkel reszelgette, hogy azzal Marc Anthony sem ért fel. Áthívtak, odaültem, áhítattal néztem és hallgattam.

Hát így alakul egy karibi nap, ha az embert elengedi a terveit.

Vidéki élet

Kalapok

Busszal elindultam Valleduparba, ahová a 7 órás út 9 óráig tartott. A latin-amerikai buszok azonban annyira kényelmesek, ráadásul ezen már wifi is volt, hogy az a 9 óra könnyedén elröpült. Persze ehhez a Sierra Nevada, a Karib-tenger és a pálma- és banán ültetvények látványa is hozzájárult. Közben csak háromszor jöttek végig kis fényképezőgéppel biztonságiak, mindenki arcát megörökítették, állítólag biztonsági okok miatt. Furcsa érzés, amikor egy katona csinál rólam portrét a Sierra Nevada lábánál.

Valleduparba azért jöttem, hogy megismerjem és megérezzem a vallenatót. Az most az egyik legnépszerűbb népzene. Itt szinte minden a musica popular kategóriába esik, ami azt jelenti, hogy bár folklór, tömegeket mozgat meg, Mindenki ismeri, mindenki táncol rá, és mindenki örül neki minden helyzetben. Valledupar a vallenato fővárosa, idén rendezik az 50. fesztivált. Az elsőt még García Márquezék szervezték Aracatacában (GGM szülőfalujában), 68-tól pedig minden évben itt bulizik több tízezer ember. Messze mindentől, az Upar-folyó mentén, Venezuela irányában, a hegyek lábánál fekszik. Valaha ide turista nem jutott el, a polgárháború miatt szinte elzárt terület volt. Bár most sem sok gringót és gringát láttam, talán 4-5 ember került az utamba, akiről lerítt, hogy nem latinó. GGM műveinek legfőbb inspirációt a vallenato adta, ezért kellett ide is eljönnöm.

Szerencsémre a teljesen megtelt városban még jó előre találtam egy bérelhető apartmant, Rodrigo barátai adták ki nekem aranyáron. Apa és fia hozott el egy rozoga kisautón, a lakást mindössze egy lakattal lehetett zárni a kinti rácson, a vékony fémajtót csak be kellett lökni. Az apa azonnal a wc-be ment, azt hittem, megmutatja, mi-merre, de csak azt láttam a nyitott ajtó mögött, hogy jóízűen pisil, hosszan – macho módra körbejelölve a WC-t, mint egy igazi hím állat.

Az Anillo család pár utcával odébb lakik, ez a gyerekek lakása. Viszonylag jó környék, széles utcák trópusi fákkal szegélyezve, este épp, hogy kivilágítva. Hosszú, befelé nyúló klasszikus karibi lakások, amikbe kívülről belátni (a díszítés ennek megfelelően hivalkodó, aranyszobrokkal, sőt, egy termetes Bibliával is). Kívül rács, a verandán hintaszékek, ott mindig mozog a levegő. A konyhában meleg, és cselédek és az anya. Ő legtöbbször sürög-forog, a férfiak (és a vendég) kint a hintaszékekben pihennek és beszélgetnek. Ha bármikor arra megyek, valakit találok otthon.

Most viszont fesztivál van négy napig. Ez legalább két dolgot jelent: az időt whiskeyvel mérik. Pontosabban whiskeytől whiskeyig. Életemben ennyi whiskey-t nem ittam, mint Valleduparban. Egy üveg jó (Old Parr általában) whiskey mindenhol van, hozzá kis poharak (üveg, vagy fa), amik körbejárnak. Mindenki ugyanabból a pohárból iszik. Ha visszautasítom, megdöbbennek. Mivel nem akarok csalódást okozni, meg aztán fertőtlenít is, nem utasítom vissza. A legfurcsább, hogy a tízedik kör után sem részeg az ember. Egyrészt, mert víz is csúszik mellé, másrészt azonnal ki is izzadjuk a forró és párás időben.

A másik, hogy mindenhol szól a vallenato. Minden taxiban, minden házban, minden boltban, ha meg valahol nem szól, akkor valaki vagy énekli, vagy beszél róla. Fiatalok, öregek zenélik és éneklik. Az öregek bosszankodnak, hogy a mai vallenato már nem az igazi, már nem szól olyan fontos és mély dolgokról, és már táncolják is, meg más hangszerek is zenélik, mint a harmonika, a caja (dob) és a guacharaca (egy hosszú, recés fán fémrudakkal reszelnek).

Az első nap az akklimatizáció napja volt. Belemerültem a fesztiválozó tömegbe, a tűző napsütésbe, a színtengerbe, a guajiro kalapok hullámaiba. És bekönyörögtem magam, mint messziről jött ember, a sajtóközpotba, ahol azonnal fotózkodni kezdtek velem, amint kiderült, honnan jöttem. Ha járt is errefelé magyar, nem sok lehetett…

A Karib vidéken egy dolgot nem szabad: tervezni, illetve ragaszkodni a tervekhez. Ha van is terv, azt abban a pillanatban el kell engedni. S ha nem az jön össze, amit szeretnénk, akkor hagyni kell, hogy egy másik valóság szülessen. Utólag mindenesetre érdekes végigkövetni az események láncolatát:

A sajtóközpontban több programot is javasoltak. Az egyik egy parranda volt egy étteremben. Azaz egy privát vallenato buli. Taxiba ültem, a taxis nem tudta, hol van a Rancho Mio. De úgy tett, mintha tudná. Megérkeztünk egy Rancho-hoz, de az nem a Mio volt. A város egyik végében ott maradtam hát, teljesen tanácstalanul. A rendőrök épp jegyüzéreket igazoltattak, így megkértem, segítsenek. Úgy negyedórás rádiókapcsolat után megtalálták a tuti címet. A rendőr leintett nekem egy taxit (képzelem, hogy megriadt a sofőr), elmagyarázta, hova vigyen. Az vitt is, ki is tett, csak, hogy rancho mio ott sem volt. Sebaj, gondoltam, akkor itt maradok, valami miatt erre kellett jönnöm.

Sétálni indultam, nálam a komplett kamera-mikrofon szett, és egy parkban kötöttem ki, már sötét volt. Színes szőtt táskák (mochila) a földön, árusok mindenütt. És egy kávéház, ahol épp valakik vallenatót zenéltek. Persze kizárólag férfiak. Idővel csak az asztalnál kötöttem ki. Kettő híján már mindenki részeg volt, az est végére csak ketten vallottak szerelmet, egy szinte kiábrándult, amikor megtudta, hogy nem vagyok katolikus, magyarul beszéltettek, rengeteg viszkit adtak, zenéltek, ittak, beszéltek, és ezt a kört még sokszor megismételték. Egyszer a kezembe került a harmonika, és nem értettem, mit magyaráz az egyik részeg újságíró. Másnap jöttem rá, hogy fejjel lefelé tartottam a hangszert és úgy játszottam rajta…én…

A két józan férfi közül az egyik rábeszélt, hogy másnap reggel készítsek vele interjút, a másik meg csak újságot olvasott és hallgatott egész este. Közben az úton lovas parádé volt, ahol a lovakat szinte rogyásig terhelték a forróságban, habzott a szájuk, izzadtak, mint a ..(ló), az aszfalton galoppoztak velük, látszott, hogy szenvednek az állatok minden percben.

Eljött az idő, hogy az alvó részeg újságírók és zenészek is felálltak a műanyag asztaltól (az estébe még egy latin buli nekem belefért), és a másnapi viszontlátásig én is visszavonultam a levegőtlen, lakatos lakásomba.

Reggel ugyanannál az asztalnál várt a két józan ember. Jól öltözött, 60-70 körüli férfiak, kezükben újság, előttük egy-egy tinto (kávé). Már vártak. A sötétebb bőrű, Lucas, újságíró, és, mint kiderült, meglehetősen tájékozott, intelligens ember. A másik, idősebb ember még mindig csak hallgatott, kezében az újsággal. Lucas aztán hangosan belekezdett az interjúba, mesélt vallenatóról, Márquezről, a nők iránti tiszteletéről, békéről, majd elment, hogy találkozzon valakivel a szomszédos utcában.

Az idősebb (mint kiderült, a bátty), odafordult, letette az újságot, szelíd mosollyal megkérdezte, hogy mit gondolok a kolumbiaiakról. Aztán mintha órák, napok, sőt évek óta arra várt volna, hogy letegye az újságot a valledupari Parque de las Madres kis műanyag asztalára, ránézzen egy magyar újságíróra, és elkezdjen beszélni, beszélni, beszélni, és elmondani élete történetét, a szemközti temető felé emelte a fejét, és belekezdett a történetbe spanyolul, és csak mondta, mesélte, újraélte, hogyan jött vissza az USÁ-ból egyetem után, hogy kávéval kereskedjen, hogyan épített fel egy prosperáló céget a semmiből, szegényen, hogyan tették tönkre rosszakarói, és hogy miért van, hogy olyan kevés emberrel érti meg magát Valledupar utcáin.  Pontosan emlékezett, mennyiért csináltatta meg a prototípust, mennyi volt az első gép, hány darabot adtak el először az utcákon, hányra érkezett hozzá állásinterjúra a legjobb alkalmazottja. És a valledupari trópusi délelőttben, ahol a mellettünk lévő asztalnál sorra váltották egymást a kávét rendelők, ahol víz és Cd árusok próbálkoztak csekély eséllyel, ahol a háttérben a közeli hatalmas téren épp vallenato zenekarok mérettettek meg a harminc fokban, nem történt más, mint két ember beszélgetett, vagyis az egyik hallgatott, a másik beszélt, mégis egy szép pillanat volt a világ dolgainak menetében.

A viszontlátás

Cartagena reptér

Latin-Amerika a kezdetektől fogva (2001. Kuba) amolyan se veled-se nélküled kapcsolat volt. Amint fellépek a repülőre, hiányzik, amikor otthon, az európai kényelemben meghallom valamelyik kedvenc karibi zenémet, elszorul a torkom, esetleg sírva fakadok.

Hiányzik a meleg, a pára, a fülledtség, az éneklő spanyol akcentus, a színek, az emberek, és persze a zene. Aztán amikor megérkezem, az első reakció a mosoly, meg az, hogy jó visszatérni. Aztán a taxi átvisz favelákon, éhező kóbor állatok és a kizsigerelt szamarak és lovak látványa a menhelyi történeteken is elérzékenyülő lelkemet teszik próbára, lépten-nyomon a kilátástalanságban élő emberek, a térdig érő szemét és mocsok, a hatalmas társadalmi különbségek, amiket az arcodba tol az ottani valóság, a fegyverek, amik a még mindig létező brutalitásra és gyilkolásra emlékeztetnek, ez így együtt azonnal fejbe vág a szeretett Latin-Amerikában. És akkor hirtelen visszavágyom az otthoni kényelembe és békébe és biztonságba.
Aztán másnap felébredek, dolog van, és elindul az itteni élet, ami nagyon-nagyon más. És eltelik pár nap, amikor érzem, hogy a végén, ha fellépek a repülőre, isméét hiányozni fog mindez.
Minden nagyobb latin városban az arra érzékenyek azonnal látják a megdöbbentő különbséget szegények és gazdagok között. De olyan ordító szakadékot, ami a cartagenai turistaváros (a fallal körülvett óváros és a körülötte egyre növekedő kerületek) és a valódi Cartagena között láttam, sehol másutt nem tapasztaltam.

Az ember akármennyi időt el tud tölteni a falon belüli városrészben. A színes, lenyűgöző hangulatú utcák, a belső felbecsülhetetlen gazdagságról nem árulkodó bejáratok mögötti világ, a karibi elegancia, amit minden részletében jó megélni, a híres naplemente, a salsa klubok, az éttermek, az elegáns boltok, ezek mind egy olyan élet illúzióját keltik (persze van, akinek nem illúzió, hanem valóság), amelyet ki ne fogadna el csak úgy. Ha valaki ki sem mozdul innen, vagy csak a Getsemani negyedig megy, ami egyre több trendi étteremnek és hotelnek ad helyet, vagy esetleg elmegy a közeli karib szigetekig, egy egészen más Cartagenát ismer meg.
Szégyen, vagy nem, imádok akármennyi napot tölteni ebben az illúzióban. De a munka több olyan negyedbe is elvisz, ahol az élet egészen más dimenziókban zajlik, mint a néhány négyzetkilométernyi karibi ékszerdobozban.

Első nap délután 5 körül rendre megjött a trópusi eső. Épp Rodrigóhoz, a vallenato zenészhez, filmem egyik főszereplőjéhez mentem taxival, hogy megbeszéljük a későbbi forgatás részleteit. A taxis egy 70 körüli, remegő kezű ember volt. Tisztességes, régi vágású férfi. Az eső félúton kapta el az apró autót. Külön táblák is jelzik, meg az arra járók tudják is, hogy vannak kereszteződések, ahol ilyenkor nem lehet autóval áthajtani, mert a Popa dombról lezúduló víz (20 percnyi eső után) derékig érő, eszeveszett sebességgel hullámzó folyamba duzzad. Mégis mentek arra autók. El is akadtak. Aztán dudáltak. Hosszan, majd vártak. A sofőr a mellékutcákban lassan ment, mint mondta, ilyenkor, amikor leszakad az ég, a gyerekek azonnal kimennek játszani az utcára, és óvatosan kell vezetni.
Innen gyalog mentünk tovább – Rodrigóval, aki értem jött egy fodros esernyővel – bokáig érő vízben, sárban. Míg a műhelyében egyeztettük, hogy hogyan tovább a következő héten, egy idősebb ember érkezett egy harmonikával, hamis volt az egyik hang, nem bírta a tengeri sós levegőt. Rodrigo mindössze 15 perc alatt helyrehozta a hangot, a harmonikás ment isten hírével. Izgalmas dolgokat találtunk ki. Ha összejön minden, szép anyag születik.